Rejtő Jenő óta nem nevettem végig könyvet. Egészen addig, amíg bele nem botlottam Graeme Simsion könyvébe. És már van második része is!

Idézet a könyvből kedvcsinálónak:

A Rosie projekt – Graeme Simsion

Odaléptem az egyik tizenegy fős asztalhoz.
A vendégek közül hétnek már bemutatkoztam, és hatan a nevüket is elárulták.
Az egyik nővel kezdtem, akinek már ismertem a nevét.
– Üdvözlöm, dr. Collie! Milyen italt hozhatok?
A nő furcsállóan meredt rám, én pedig egy pillanatra azt hittem, hibát követtem el a névasszociációs módszer során, és talán Dobermannak vagy Poodle-nak hívják.
Viszont nem javított ki.
– Csak egy pohár fehérbort kérnék.
– Javaslom a margaritát, mint a világ legnépszerűbb koktélját.
– Koktélokat is kevernek?
– Így van.
– Ebben az esetben egy martinit kérnék.
– Klasszikust?
– Igen, klasszikust. – Ez könnyű lesz.
A mellette ülő ismeretlen férfihoz fordultam, és megpróbálkoztam Rosie névkicsaló trükkjével.
– Üdvözlöm, a nevem Don, és ma este én gondoskodom önről, doktor…
– Azt mondja, kevernek koktélokat?
– Így van.
– Hallott már a Rob Royról?
– Természetesen.
– Na, akkor hozzon nekem egyet!
– Édeset, szárazat vagy kevertet?
A vele szemközt ülő férfi felnevetett.
– Na, most megfogtak, Brian.
– Kevertet – felelte a vendég, akiről már tudtam, hogy dr. Brian Joyce. Két Brian volt, de a másikat már korábban azonosítottam.
Dr. Walsh (nőnemű, a transzneműség jelei nélkül) margaritát rendelt.
– Normált, prémiumot, málnást, mangóst, dinnyést vagy zsályás-ananászost? – tudakoltam.
– Zsályás-ananászos is van? Miért is ne?
A következő vendég az egyetlen, eddig még azonosítatlan férfi volt, aki jót nevetett Brian rendelésén. Korábban már nem reagált a névkicsalós trükkre, ezért úgy döntöttem, nem ismétlem meg.
– Mit óhajt? – fordultam hozzá.
– Duplán főzött kurdisztáni vitorlavarrót svédcsavarral – felelte. – Felrázva, nem keverve.
Ezt az italt nem ismertem, de feltételeztem, hogy a bárban lévő profik ismerni fogják.
– Hogy hívják, kérem?
– Tessék?
– Szükségem van a nevére a tévedések elkerülése végett.
Csend támadt, amit a mellette ülő dr. Jenny Bruckheimer tört meg:
– Rodnak hívják.
– Dr. Roderick Broadhurst, igaz? – kérdeztem megerősítést várva.
A partnerekre vonatkozó szabály természetesen nem volt érvényes azokra, akik az évfolyamból választottak maguknak párt. Hét ilyen pár volt, Jenny pedig feltehetően a férje mellett foglalt helyet.
– Honnan… – kezdte Rod, de Jenny félbeszakította.
– Pontosan. Az én nevem Jenny, és én is zsályás-ananászos margaritát kérnék. – Most Rodra nézett.
– Miért vagy ekkora balfasz? Mi ez a marhaság a vitorlavarróval? Miért nem egy magad kaliberű szinapszisállománnyal kötekedsz?
Rod előbb ránézett, majd rám.
– Sajnálom, pajtás, csak szórakoztam. Egy martinit kérnék. Normált.
A többi nevet és rendelést már gond nélkül gyűjtöttem be. Felfogtam, Jenny finoman azt próbálta meg közölni Roddal, hogy nem vagyok túl intelligens, feltehetően azért, mert csak pincérkedem. Egy remek, a társasági életben megszokott trükköt alkalmazott, amelyet meg is jegyeztem a jövőre nézve, ám elkövetett egy ténybeli tévedést, amit Rod nem javított ki. Talán egy napon Rod vagy Jenny e félreértés alapján elkövet majd egy orvosi vagy kutatási hibát. Ezért mielőtt visszamentem a bárba, ismét megszólítottam őket.
– Kísérletek nem támasztják alá, hogy korreláció lenne a szinapszisok száma és az intelligenciaszint között a főemlőspopulációban. Ajánlom olvasásra Williamst és  Herrupot az Annual Review of Neuroscienceben. – Reméltem, ezzel segíteni tudok.
A bárba visszatérve kiderült, hogy a koktélrendelések okoztak némi zavart. A három felszolgáló közül csak egy tudta, hogyan keverjen Rob Royt, és ő is csak a hagyományost ismerte. Megadtam hát az instrukciókat a keverthez. A  zsályásananászos margaritánál pedig az összetevőkkel támadt gond. Ananász még csak volt – igaz, konzerv, és a könyv azt írta, „ha lehet, legyen friss”, de úgy véltem, ez még elfogadható –, viszont zsálya nem. A konyhába mentem hát, ahol szintén  nem tartottak szárított zsályát. Egyértelműen kiderült, hogy ez nem az a „jól felszerelt, minden eshetőségre felkészült” bár, mint amilyenről A csapos barátja beszélt. A konyhaszemélyzetnek is ezer dolga volt, de végül a korianderlevél mellett döntöttünk, én pedig fejben gyors leltárt készítettem az összetevőkről, hogy a jövőben elkerüljem az efféle problémákat. Közben Rosie is vette fel a rendeléseket.
Még nem léptünk át a poharak begyűjtésének szakaszába, és egyesek szemmel  láthatóan csak lassan kortyolgatták italukat. Rájöttem, hogy esélyeink nőnének, ha nagyobb lenne az italforgalom. Sajnos gyorsabb fogyasztásra nem ösztönözhettem a vendégeket, mivel azzal megszegtem volna a Felelős Alkoholfelszolgáló bizonyítvány tulajdonosaként rám vonatkozó kötelezettséget. Végül úgy döntöttem, a középutat választom, és emlékeztetem őket, hogy további ízletes koktélok várnak elfogyasztásra.
Ahogy vettem fel a rendeléseket, felfigyeltem az ökoszisztéma dinamikájának változásaira, amit Rosie is alátámasztott, amikor fancsali képpel elhaladt mellettem.
– Az ötös asztal nem vesz fel tőlem rendelést. Rád várnak. – Úgy tűnt, hogy szinte mindenki inkább koktélt akar inni, nem bort. Nem kétséges, hogy a hely tulajdonosai elégedettek lesznek a mai bevétellel. Sajnos úgy festett, a személyzet létszámát arra alapozták, hogy a többség úgyis bort vagy sört kér, így most bajba kerültek, mert nem tudták tartani a lépést. Koktélismeretük is meglehetősen szegényes volt, így a rendelések mellett még a recepteket is le kellett diktálnom. Mindkét problémára egyszerű volt viszont a megoldás. Rosie beállt a pult mögé, így az összes rendelést én vettem fel. A jó memória most kincset ért, mivel semmit sem kellett leírnom, vagy egyszerre csak egy asztallal foglalkoznom. Az egész terem rendelését felvettem, majd konzisztens időközönként leadtam őket a bárpultnál. Ha valaki „gondolkodási időt” kért, otthagytam, és később visszamentem ahelyett, hogy vártam volna. Igazából inkább szaladtam, mint sétáltam, és a maximumra növeltem a szószámot, addig a határig, amit még érthetőnek találtam. Ez az eljárás roppant hatékonynak bizonyult, és láthatóan a vacsorázók is díjazták, mert időnként megtapsoltak, amikor olyan italt tudtam ajánlani, ami megfelelt a megrendelő óhajának, vagy amikor felmondtam egy asztal rendelését, ha amiatt aggodalmaskodtak, hogy valamit esetleg rosszul értettem.
A vendégek egyre-másra végeztek az italukkal, én pedig az ebédlő és a bár között három pohárról is kenetet tudtam venni. A megmaradtakat egy csoportba raktam, és amikor lepakoltam a tálcáról a bárpultnál, jeleztem Rosie-nak, és gyorsan elhadartam tulajdonosuk nevét. Rosie-ra láthatóan némi nyomás nehezedett, én viszont pazarul éreztem magam. Nem hagyott cserben a lélekjelenlétem sem, így a desszert felszolgálása előtt ellenőriztem a tejszínkészletet. Mint számítottam rá, nem volt elég a még eladandó koktélokhoz, amelyeket a mangó-mousse és a ragacsos datolyapuding mellé rendelnek majd. Így Rosie a konyhába indult, hogy kerítsen még. Amikor visszaérkeztem a bárpulthoz, az egyik bárfiú odaszólt:
– A főnök van a telefonban, hoz még tejszínt. Kell más is? – Végignéztem a polcokon, és a „tíz legnépszerűbb desszertkoktélra” hagyatkozva építettem fel előrejelzésemet.
– Konyakot, Galliano likőrt, mentalikőrt, Cointreau-t, tojáslikőrt, rumot, fehér rumot.
– Lassíts, lassíts!
De én nem lassítottam. Ahogy mondani szokás, már pörögtem, mint a motolla.