Ott hagytam abba az előző részben, hogy ezeknek a rohamoknak a hátterében komplex folyamatok állnak. A legtöbb esetben fizikai és lelki folyamatok összessége idézi elő, de van, hogy csak lelki, ill. csak fizikai ok váltja ki. Itt most csak a hétköznapi jelenségekre térek ki, azokra, amik napi szinten előfordul(hat)nak.

Fizikai okok lehetnek:

• Mivel alapvetően rosszul alszom, ezért a fáradtság kiváló táptalaj minden nap.
• Mivel alapvetően szorongok is, ez pluszban rátesz.
• Megijeszt mindenféle hirtelen jelentkező testi tünet, főleg, ha nem tudom beazonosítani az eredetét.
• Gyakran fáj a fejem – ez, népi babona ide vagy oda, bizony összefüggésben van a frontokkal.
• Evés, ivás hiánya
• Külső – főként váratlan – fizikai hatás következményeként
  • pl. váratlanul – nem szándékosan – meglöknek
  • nem látom, hogy valaki meg akar fogni
  • tudom, hogy akivel beszélek, hajlamos hozzáérni az emberekhez
  • összes érzékszervi cucc – szagok, hangok, fények, kellemetlen tapintású dolgok

Lelki és szellemi okok lehetnek:

• az első számú gyanúsított: valami, ami előre meg volt beszélve, el volt tervezve, megváltozik. Ezek a legsunyibbak, mert látszólag jól (legalábbis sokkal jobban, mint pár éve) kezelem az ilyen helyzeteket, de rendre kiderül, hogy mégsem. Ennek a magyarázata a következő pont, azaz
• az un. „spat” jelenség. Ez annyit jelent, hogy késleltetett hatású. Sok autistával beszéltem erről, náluk is megfigyelhető. Történik velünk valami, de nem tudjuk azonnal feldolgozni. Miközben az oprendszerünk fut tovább, az esemény szála tovább processzál a háttérben, és egyszer csak rendszeromlást idéz elő. Ez igaz a jó érzésekre is! Így keletkezik az, amikor látszólag ok nélkül nevetek. Csoda, hogy a bipoláris zavar címkét megúsztam…
• nem sikerül megértetnem magam – bár szerintem magyarul beszélek 🙂 Hajlamos vagyok a túl sok, túl kevés, nem odaillő, nem megfelelő stb. infók átadására. Minél jobban próbálom magam kifejezni, és minél jobban nem értenek meg, annál dühösebb leszek – természetesen magamra. Ez pedig könnyen vezet hisztihez, beforduláshoz.
• megijesztenek – ha el vagyok merülve valamiben, és úgy szólnak hozzám, hogy nem veszem észre az illető közeledtét, kitör a frász. Ugyanez a telefon megszólalásával is, de rászoktam, hogy lehalkítom, amikor elkezdek valamivel foglalkozni. Kár, hogy az embereken nincs volume down/pause gomb. 😉
• sikertelenség – amikor valamit nem tudok megoldani sokadszorra sem.
• túl sok dolgom van egyszerre, vagy pont az ellenkezője – nem vagyok eléggé leterhelve (magyarul unatkozom).

Kombó: azaz amikor a fent felsoroltak egymásba érnek, és hisztirohamban csúcsosodnak ki. Abból alakul ki a „grand mal”.

Mit tehetek én?

Először is, észre kell vennem, hogy lavinaszerűen haladok a hiszti felé. Ez a legnehezebb rész. Ugyanis, ha feltűnik, akkor általában időben meg tudom állítani. Írtam magamnak egy checklist-et (ellenőrző lista), hogy ha hirtelen nem értem, mi történik, legyen puskám. Íme:

• mennyit aludtam?
• mikor és mit ettem, ittam utoljára?
• fázok/melegem van?
• mennyi ideje ülök egy helyben? (hajlamos vagyok „odaragadni” a számítógép elé)
• történt-e velem aznap olyasmi, ami tudottan berserk button („dühöngő gomb” – olyan dolgok, amik „gombnyomásra” idegessé tesznek)?
• tartom-e az aznapi ütemtervet?
• megbántott-e valaki, esetleg én nem viselkedtem normálisan (ld. spat jelenség)?

Általában a fenti lista kisegít. A kulcs nálam a logikailag levezethetőség – racionalizálás. Ha rájövök, mi történt, mi történik, képes vagyok kezelni a helyzetet.

De mi van akkor, ha már csak a kirobbanást veszem észre? Többnyire odáig eljutok, hogy elódázzam, amíg biztonságos közegben ki tudom adni magamból a frusztrációt. Sok évnyi önfejlesztés eredménye ez.

Néha viszont nem sikerül. Ilyenkor a környezetem megrémül tőlem. Pl. nem annyira szerencsés, amikor az emberfia a munkahelyén zokog megállíthatatlanul, és meg se tudja mondani, mi baja, csak bezárkózik a wc-be. Vagy az utcán üvöltözik a telefonba, miközben szó szerint se lát, se hall, föllöki azt, aki nem menekül előle. Na, ezt nehéz megmagyarázni. Hogy „bocsi, nem direkt löktelek fel, csak épp ki vagyok borulva, de ne aggódj, nem én vagyok a baltás gyilkos, igen, tudom, vérben forognak a szemeim, nem ba…meg, nem allergia, és amúgy se akarj lecsillapítani, mert esélyed sincs…”

Mit tehet a környezet?

Ha ilyennek látsz, mit tehetsz?

„Ne ess pánikba!”

Kérlek, jusson eszedbe: nem ellened, és pláne nem direkt csinálom! És hogy nekem belül sokkal rosszabb, mert ilyenkor pontosan tisztában vagyok vele, hogy abba kéne hagynom, de nem tudom, és ettől még inkább rosszul vagyok.

Kérlek, ne érj hozzám, ne nézz rám.

Ha tudsz, keress nekem egy szobát, kapualjat, nyilvános wc-t, bármit, ahol egyedül lehetek. Tőmondatokban beszélj hozzám. Segíts logikai kivezetőt találni.
Pánikgomb neked: valld be (legalább magadnak), ha megijedtél tőlem, és nyugodtan hagyj ott. Az senkinek sem jó, ha ketten vagyunk rosszul. Nem fogok haragudni érte, ígérem. Max. fél óra, és újra a régi leszek. 🙂