Kislányt csak a keresztanyja hívta Andorásnak, ez az ő játékuk volt. 

Kislány viselkedése nem hasonlított a családban lévő többi gyerekére, máshogy kommunikált, máshogy játszott, másképp közelített az emberek felé – és amiért a becenevét kapta, még „rosszul” is rosszalkodott.

Kislány azért kedves is tudott lenni. Kifejezetten segítőkész volt, ha Keresztanyu konkrétan megkérte valamire, örömmel megtette – bár magától nem vette észre a kimondatlan kéréseket, rejtett utalásokat. Jókat lehetett vele beszélgetni (persze csak arról, amiről ő akart), gyorsan tanult, és a kérdései sokszor tűntek felnőttesnek korához képest. Kitartó volt és makacs, ugyan nem volt ügyes, mégis sokszor meglepte a környezetét egyedi megoldásaival.

– Andorás, hátra kötöm a sarkad! – hangzott el jó párszor Keresztanyu szájából ez a mondat, amikor látta, hogy Kislány megint készül valamire.
Kislány sokat tépelődött ezen a mondaton. Nem értette, hogy a kedves megszólítás után hogy jöhet egy ilyen fenyegetés. Egyáltalán, hogy lehet hátra kötni azt, ami már eleve hátul van?! Mert a haját szokták hátra kötni, de az oké, hiszen az arcába lóg! A sarkából viszont nem áll ki semmi, és különben is… ki fogják lyukasztani hátul a lábát, és belefűznek egy madzagot? Vagy összeragasztják?

Később, amikor már megértette, hogy ez egyike az olyan mondatoknak, amit nem kell komolyan venni, jókat mosolygott gyerekkori félelmein. Bár az is igaz, hogy Kislány mindig szorongó és aggódó maradt. Keresztanyu gyakran segített neki azzal, hogy meghallgatta őt, és még praktikus tanácsokat is tudott adni.

Ahogy Kislány egyre nagyobb lett, a szorongás vele nőtt. Minél többször kudarcot vallott az emberi kapcsolatok szövevényes hálójában, a társas helyzetekben, annál jobban szorította össze őt a félelem. Fiatalként gyakran nem mert egyedül kimenni a lakásból, a legfélelmetesebb pedig az utazás lett. Keresztanyu ekkor is segített.

Megbeszélték, hogy ha Kislány nagyon rosszul van, hívja őt fel nyugodtan, és ha épp ráér, szóval tartja őt, amíg célba nem ér. Ha úgy köszön, hogy „Keresztanyu, elkísérsz?”, akkor Keresztanyu tudja, hogy beszélgetni kell vele. Mert az segített, ha ilyenkor mindenféléről csacsogtak, elterelve Kislány gondolatait a szörnyű utazásról. Kislány így megtanult csevegni is, ami szintén nem volt az erőssége.
Sok éven keresztül számtalanszor hangzott el ez a párbeszéd kettejük között:

– Keresztanyu, elkísérsz?
– Persze, hová megyünk?

A fenti történet látszólag a Kislányról szól. Igazából Keresztanyuról szól, aki többé nem kíséri el Kislányt.
Már csak egy útjuk lesz, amikor Kislány kíséri el Keresztanyut.
Onnantól Kislány Nagylány lesz.

Nyugodj békében!